30.rész "Két darabban."

*Harry szemszöge*

(Zene.!)

Mint egy megveszett állat siettünk a kórházba. Teljes erőből kivágtam magam előtt az ajtót, egyenest a recepcióhoz mentem, megkérdeztem, hogy pontosan mi történt, hol van most Brittany, mire egy orvos jelent meg. 

-Önök Mss. Roberts hozzá tartozói? -hevesen bólogattam. Hezitált pár percig, a kezében lévő papírokat elemezte, nekem viszont kezdett elfogyni a türelmem, így rákiáltottam. -Mondja már mi van vele!

 -Két napja feküdt eszméletlenül Los Angeles, külvárosában. A test kihűlt, ütés nyomok fedezhetők fel rajta. Leszúrták. -pislogás nélkül meredtem rá, emésztettük a szavait. A többiek is rémült, döbbent tekintettel mérlegelték az orvost, s a hallottakat. 

-Megtudták menteni? -szólalt meg remegő, elfojtó hangon Ronny. A doki lesütötte a szemét, felsóhajtott. Nem túl biztató. 

-A tettes amatőr volt. Nem talált el komoly ideg rendszert. Többszörös újra élesztés próbálkozása után, azt hittük nincs remény, hogy a szíve reagál rá.. De még is. Ennek következtében.. -nagyot nyelt- Kómába esett. Nem tudjuk, hogy felébred-e, elvérzett, túl sokáig volt ájultan, szíve elgyengült. Tízes skálán, három az esély rá, hogy felébred. 

-Gerinctelen féreg! -szűrtem ki idegesen fogaim közül a jelzőket, ami pontosan illik arra, aki ezt tette ok nélkül vele.  Egy féltékeny rajongó volt? Fogalmam sincs. Az orvos távozása előtt, megengedte, hogy benézzünk hozzá, de csak egyesével. Én mentem be utoljára, a többieket haza küldtem. Amint beléptem a fehéren villogó kóterembe, a gyengeség, düh kerített hatalmába. Végig mértem a szobát, majd szemem megakadt Rajta. Teste fehér volt, nyoma sem volt a Miami-i napsütés sütötte bőrének. A gépek csipogása töltötte be a csendes teret, leültem az ágya mellé egy székre, kezét, amit oly régóta nem érinthettem szorosan össze fontam enyémmel. 

 Tény és való, hogy igazak a képek, de a hozzá kapcsolt történetek, nem. Csak jobban tudom, hogy mi történt azon az estén, mikor kissé berúgtam, beszélgettem egy lánnyal, majd haza kísértem, mert kicsit sokat ivott a kelleténél.. Ennyi. 

-Sajnálom, Brit. -fejemet hideg kezeire hajtottam. A sírás vissza tarthatatlan volt a látványa miatt, s hogy elképzeltem min ment keresztül akkor, mikor ezt tették vele. -Szeretlek. -néztem fel rá, könny áztatta szemek alól. -Tudom, hogy halassz, tudom, hogy nem lesz semmi baj, hisz megfogsz gyógyulni. Erős vagy! Még nálam is erősebb, ne hagyd, hogy a halál felülkerekedjen rajtad. Le tudod győzni, csak akarnod kell. Szükségem van rád, hogy újra halljam a hangodat, amint leüvöltöd a szőrt a fejemről, mert nem azt csinálom, amit mondasz. Nem mehetsz el... -tört elő belőlem a zokogás. Apró jelét sem adta, hogy hallott valamit abból, amit az előbb mondtam. Estig ott voltam mellette, nem szakadtam el tőle. Majd arra ébredtem, hogy a saját ágyamban kelek fel, távol a kórháztól.

***

Megkezdődött a Take me home turnénk. Arra számítottam, hogy boldogan kezdek bele, úgy mint tavaly, de épp az ellenkezője a hangulatom. A színpadon elfeledem azt, ami a való életben van, történik. Mikor azt akarom, hogy sose legyen vége a koncertnek, vége lesz és vissza esek a kegyetlen világba.. Több, mint két hónapja a fekvő, meg nem moccanó lányon jár szinte minden gondolatom. 

 A paparazzik még jobban rám szálltak, hogy kihúzzák belőlem az információt. A szokottabbnál, nem tudok többet mondani, mint, hogy: kómában van, még nem ébredt fel. Címlapokon ezek a feliratok virítanak: "Harry Styles összetört." ; "Brittany Roberts merénylet áldozata lett!" ; "A fiatal szinésznő kómában van. Wow!" .

 Nos, igen üdv Hollywoodban! 

Mindennap mosollyal az arcomon mentem be hozzá, reménykedve, hogy ébren van és végre a karjaimba zárhatom. Ma sem változott semmi. Különböző színes lufik, virág csokrok fogadtak mikor beléptem. A srácok, barátai, munka társai, rajongók is küldtek mindenféle "gyógyulj meg" üzeneteket. Attól, hogy nem beszél, nem szól vissza, mi normálisan beszélgetünk vele, elmondjuk mi történt aznap, mikről marad le, szóval keljen már fel! Most sem történt másképp. Pár óráig beszéltem hozzá, vagy csak néztem, ahogy nyugodtan fekszik az ágyában. Búcsúként csókot nyomtam ajkaira, s távoztam. Egy ideig távol kell legyek tőle, hónapokkal később láthatom újra, remélhetőleg addigra már fel kel a hosszú álmából.

***

Európából vissza térve Amerikában folytatjuk a turnét, itt vannak a következő állomások. Első adandó szabad napomon, a kórházat céloztam meg, amit oly régóta nem láttam. Kezemben egy csokor sárga rózsával mentem a megszokott útvonalon, mosolyt villantva a recepciósnak, mondva, hogy Brittany-hez jöttem, de belépve a szobájába, üres volt. Mi?? Értetlen fejjel siettem egy nővér keresésére, hol van Brittany? 

-Mr. Styles. Akartunk szólni önnek, de nem tudtuk elérni. 

-Brittany felébredt a kómából? -kérdeztem kicsattanó örömmel az arcomon, ám ez a pillanat töredéke alatt el is tűnt. 

-Mss. Roberts, tegnap délelőtt elhunyt. -ejtette ki fájdalmasan a halálos szavakat. Kínosan elnevettem magam, ez biztos valami rossz vicc.. 

-Na, ne szórakozzon velem! Mondja már meg hol van Brittany!! -csaptam a pultra, mire kissé megrezzent a mögötte ülő nő.

-Sajnálom, uram. A gépek tegnap leálltak, a szíve felmondta a szolgálatot. -Na, nee. Az nem lehet igaz! -hüledeztem- Hol van Dr. Connor??? Most azonnal beszélni akarok vele! -üvöltöttem, kikelve önmagamból. Ez felfoghatatlan!
-Itt vagyok Mr. Styles. -szólt mögülem egy reszelős hangú, ősz hajú férfi. 

-Mondja már el pontosan hol-van-most-Brittany? -ejtettem ki tagolva a szavakat, fejét lehajtotta, majd ismét felnézett rám. -Mss. Robertsnek, az éjszaka közepén megállt a szíve. Úgy találtuk reggel. -ismételte el, az imént hallottakat- Nézze, mondtam, hogy nem sok esélye van a túléléshez. 

-Ez nem lehet igaz. Nem! Nem! És nem! Kész vicc az egész. Hülyét akarnak csinálni belőlem, igaz? Sikerült. Most pedig megyek és megkeresem Brittet, ha maga nem mondja meg. -intettem és elindultam valamerre. 

-Várjon! Jöjjön velem. -kiáltott utánam, majd egy terem felé vezetett, hűségesen követtem egy...Egy.. -Nem akarja elhinni. Megértem. Húzza le a lepedőt. -mutatott egy ágy felé, kérdőn pillantottam felé, biztos valami a pofámba ugrik, és jól kiröhög, hogy bedőltem ennek az egész hülyeségnek, de nem.. Brittany ott feküdt, mellkasa nem járta a megszokott ütemet. Térdre rogytam, és üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért. Elvesztettem Őt! Mindörökre..

*

-Harry. -szólított egy lágy hang az ajtóm mögül, majd benyitott. Fekete öltönyben, magam elé bámulva ültem az ágyam szélén. -Mennünk kell a temetésre. 

-Képtelen vagyok végig nézni, amint végleg eltűnik a földről. Nem, nem tudom elengedni, Louis! -arcomat tenyeremben rejtettem el. Végig pörgött az a sok szép emlék, amit együtt éltünk át. Túl keveset kaptam belőle. 

-El kell köszönnöd tőle. 

-De nem akarok! Még nem! 18 éves bassza meg, ilyen fiatalon nem mehet el!! -álltam fel, szembe kerültem vele. 

-Nincs mit tenni ellene. Annyit tehetünk, hogy tisztességesen útjára engedjük.

 -Mit tudsz te a tisztességről? Hagyjál már a semmit nem érő bölcs szövegeiddel! -emeltem fel a hangom. -Egyedül megyek. Nincs szükségem senkire, csak rá! -kivágtam az ajtót, hangos csattanással érkezett a falhoz, az sem érdekel ha kitört. Beültem a fekete Range Roverembe, hátra hagyva mindenkit, egyedül mentem utána.

Miután megláttam élettelen testét ott feküdni abban az izében, sosem éreztem még ilyen szarul magam. Ordítani tudtam volna, de csak sírtam miután leengedték őt az örök otthont nyújtó mélységbe. Előtte utoljára végig simítottam puha arcán, pár könnycseppem hullott arcára, de letöröltem. Elő vettem a zsebemből egy nyakláncot, ami a végtelen szerelmet ábrázolta, és a kezébe zártam. Letöröltem nedves arcom, a többi tag mellé álltam. Zayn Ronny-t vigasztalta, az előbbi erősnek mutatta magát, tudtam, hogy sírni tudna de még sem tette. Niall szintén könny áztatta arccal nézte az egyre mélyebbre süllyedő, immár lezárt koporsót, amiben unoka testvérét eresztik le. Liam és Louis bírta talán a legkönnyebben. Nem ápoltak szoros kapcsolatot vele, de őket is megrendítette e tehetséges lány elvesztése. Fátyolos tekintettel néztem, amint egyre mélyebbre távolodik el, csökkentve a lehetőségét annak, hogy valaha láthatom.  Titokban, azon imádkoztam, hogy előugorjon a stáb a bokor mögül és azt mondja: Megszívtátok! Jó alakítás volt Brit! Oscart érdemel. De hiába vártam a csodára, hiába akartam elhinni, hogy ez csak egy rossz álom, és most a valóságban boldogan élünk, együtt. Semmi ebhez hasonló nem jött. Nem ugrott ki senki vihogva, a képünkbe röhögve. Hiába szívattak volna meg oltárira, a tudat, hogy él, eltörölte volna a haragomat.. 

 Mindenki jelen volt, aki számított. Ők elvesztettek egy barátot, én elvesztettem a fél részemet. 

  Ő volt az, akit eleinte csak úgy kiakartam próbálni, s ő lett az akiért mindent feladtam volna. Hogy képes leszek szeretni újra, nem hinném. Brittany letört egy darabot belőlem, amit magával vitt, s sosem kapom vissza vele együtt.

ui.:Remélem tetszett. :3 

Össze tudunk hozni 10 kommentet -a több még jobb. x3- erre a részre? THX mindent!

:* Grimers. <3 

ui.2: Azt nem mondtam, hogy vége van a blognak.. És azt se, hogy álom az egész.. 

A következő részben -ha lesz.- kiderül! 

Csekkoljátok a másik blogom iss: www.thebigdumbtheory.blogspot.com