39.rész "Jelentéktelen szavak."

                                                         *Brittany szemszöge*

[ Ajánlott zene. ]

Olyan undorral szűrtem a szavakat a fogaimon keresztül, mintha egy patkányhoz beszélnék. Ott állt előttem teljes élet nagyságban az, akinek köszönhetem az emlékeim elvesztését, s azt, hogy majdnem meghaltam.
-Ennyire hiányoztam, hogy máris a halálomat kívánod? - biggyeszti le ajkait szomorúan.
-Legszívesebben a pokolba kívánnálak annyira szeretlek - vigyorogtam gúnyosan. Nehezen tudtam uralkodni magamon, hogy meg ne tépjem a haját, de azzal csak rontottam volna az esélyeimet a kiszabadulásomra erről a hát borzongató helyről.
-Mi rosszat csináltál, hogy ide keveredtél, drága Brittany?
-Semmi közöd hozzá, Miranda. Jobban teszed, ha lekopsz rólam.
-Te figyelj, most nagyon megrémisztettél, de tényleg! Isten látja lelkem.
-Nem láthat olyat, amid nincs - vetettem oda meggondolás nélkül. A legkevésbé sem féltem tőle. Egyedül az rémisztett meg, hogy talán a fél életemet kell itt töltenem.
-Hogy van a mi drága barátunk, Harry Styles? - terelte át a témát másfelé. Őszintén szólva ő teljesen kiment a fejemből az eltelt napokban. Biztos hallott róla, hogy mi történt, s hogy itt vagyok, és biztos megvet, gyűlöl, minden elképzelhető módon. Mégis hiányzik. Látni akarom legalább még egyszer, utoljára azokat a smaragdzöld szem párt, amivel mindig oly' gyönyörűen nézett.
-Nem tudom - válaszoltam halkan, vissza mentem az ágyhoz, arcomat tenyerembe temettem. Miranda közelebb sétált, leült mellém. A többi csicskása magunkra hagyott, szét széledtek.
-Lelőtted a barát nőjét, szép munka - Miranda elismerően bólintott, mire meglepetten néztem rá. -Ugyan már. Csak azért mert be vagyok ide zárva - mellékesen megjegyzem, hogy miattad-, azt hiszed nem tudom mi folyik oda kint? A külvilágban? Kurvára tévedsz. Amióta itt rohadok bent másra se vágyok, minthogy bosszút álljak Harry-n, amiért átvert, és rajtad - mondta el teljesen nyugodtan. Utolsó szavára felkaptam a fejem, minden figyelmem ráfordítottam.
-Magyarázd már el kérlek, hogy mit tettem én ellened, amiért így utálsz!
-Vissza jöttél. Megjelentél akkor, mikor a legboldogabbak voltunk Harry-vel, s te tönkre tetted a tündérmesének hitt álmomat. Az a srác volt az egyetlen igazi dolog az életemben, amiért érdemes volt élnem. Aztán jöttél te, csettintettél egyet-kettőt és már meg is kaptad. - nem emlékszem az életem ezen részére, új információként értesülök ezekről, amiket Miranda mesél. -Attól a naptól kezdve a bosszú álláson kívül semmi más nem vezérel, csakhogy megkapjátok azt, ami jár nektek, drágáim. Meg kellett volna halnod azon az éjszakán. Jobban jártál volna, el hiheted nekem. Most viszont, hogy itt vagy egy köpésnyire tőlem, nem ígérhetek mást, minthogy még "szebbé" teszem az itt töltött napjaidat - átkarolta vállam, megrázott kicsit, majd kisétált a cellából, magamra hagyva a rengeteg kérdésemmel, amik kimondatlanok maradtak, s a milliónyi értetlen magyarázattal, melyek megfejtésre várnak.
Elvesztettem az idő érzékemet, annyit tudok, hogy November van. Jennette szinte mindennap látogat, értesít a fejleményekről, a dolgok haladásáról, amik nem haladnak se jobbra, se balra. A reményem a kijutásról is elveszett. Az ügyvéd tehetetlen. Jennette-n kívül senki másom sincs, kezdem azt érezni, hogy ő is csak egy rövid ideig marad velem, megunja ezt az egészet, és itt hagy teljesen magamra.
-Csillag lány, vonszold ide a segged, látogatód jött - a kissé telt nő, aki azóta is a gúny nevemen szólít kinyitotta a cella ajtaját, majd elvezetett arra a helyre, ahol a látogatókat szokták fogadni. Biztos voltam benne, hogy nem lehet más csakis Jennette, hisz rajta kívül nemigen jön bárki más. Megértem. Kinek lenne kedve egy koszos, büdös helyre betenni a lábát? Helen szó szerint belökött a fogadó szoba ajtaján, majd orra estem, nem maradt bent, zajosan bebaszta az ajtót. Egy asztal volt bent, két székkel az oldalán. A falak a zöld csúnya árnyalatában úsztak, néhol repedésnek indult a vakolat. Egy férfi ült az egyik széken, háttal nekem. Ezer ember közül is felismerem még hátulról is. Az illatát, a haját, kecses hátának vonalát senkiéhez nem lehet hasonlítani.
-Harry! -neve hallatán rögtön felállt, szembe fordult velem. Sírtam, nevettem is egyszerre, miközben szorosan öleltem derekát. Egy pillanatra mintha habozna, kezeit felemelte, hogy viszonozza ölelésem. Azonban még sem tette. Szipogva eltávolodtam tőle. Alaposan szem ügyre vettem alakját, rettentően hiányzott.
-Hogy vagy? - kérdezte lágyan, végig simított karomon, mosolyogni próbált, bár a helyzet nem tette lehetővé.
-Kicsivel jobban, hogy látlak. Nagyon örülök, hogy eljöttél. Megértettem volna, ha mégsem, hiszen a bar... - elszálltam magamtól. Belelkesedtem Harry látványtól, de a mondatom végénél közbe vágott.
-Miért tetted? - látva értetlen arc kifejezésem folytatta- Miért lőtted meg, szándékos volt, Brittany?
-Úr isten, nem! Komolyan, ilyennek ismertél te meg engem? Szerinted képes lennék bárkit is bántani?
-Megváltoztál a baleseted óta. Nem tudom milyen lettél igazán, hisz nem adtál elég időt, hogy megismerjem azt az embert, akivé váltál.
-Kérlek ne vágd ezt is a fejemhez - nem voltam beszéd képes helyzetben, szavaim időközben akadoztak - Biztosíthatlak arról, hogy nem állt szándékomban bántani Anna-t, nem kérem, hogy higgy nekem csak, hogy bízz bennem.
-Anna a barátom volt. Biztos hallottad, vagy láttad az újságokban, hogy a sajtósok össze boronálnak minket, holott nem is jártunk! Féltékenységből tetted, igaz?
-A baleset napján tudjam meg, hogy beszélő viszonyban vagytok! Eszem ágában nem volt bántani őt csak azért mert barátkozik veled, vagy mi! Tisztában voltam a következményekkel, mikor elhagytalak. Tudtam, hogy jön majd valaki más, aki boldogabbá tehet majd, s úgy fog szeretni, ahogy én tettem. Ne feltételezz rólam képtelenségeket, kérlek - hangom könyörgőre vált monológom után, de minden szó igaz volt.
-Ott vannak az ujjlenyomataid a fegyveren, Brittany.
-Felesleges bizonygatnom neked az igazam. Tudom, hogy nem én tettem, tudom, hogy valaki engem eljátszva cserélte ki a vak töltényeket arra az átkozott valódiakra.
-Mondd ezt annak, aki elhiszi - morogta az orra alatt. És akkor minden fel világosodott bennem. Egy teljesen új, más embert láttam magam előtt Harry személyében. Minden perc fölöslegesnek bizonyult, mialatt próbáltam az igazam elhitetni vele, mindhiába. Egyáltalán nem érdekelték a szavaim. Miután elmegy innen, s kiteszi a lábát az épületből alaposan kiröhög majd, amiért ilyen elcseszett lett az életem.
-Nem akarlak többé látni - úgy van Harold, forgasd még azt a kibaszott kést bennem.
-Akkor tűnj innen. Senki nem kényszerített rá, hogy egyáltalán elgyere. Takarodj! Húzz innen! - üvöltöttem a síró görcsömet vissza tartva. Kiabálásomra azonnal egy őr jelent meg, kivonszoltak onnan, nem tudtam leolvasni az érzéseket Harry arcáról, mikor egy utolsó pillantást vettem felé.
Nem tudom hányadik napja vagyok itt, avval se vagyok biztos, hogy a hangom meg van-e még, hisz napok óta nem beszéltem senkivel. November közepe lehet.
Az írásba menekültem. Sok könyörgés árán kaptam egy füzetet, hozzá egy tollat, ezek lettek a barátaim. Minden nap minden egyes órájában csak írok. Hogy mit? "Börtön napló" a jóvoltomból. Lassan kezdek bedilizni, nem tudom hova lyukadok ki a végén, de semmi Happy End-re nem számítok az életemmel kapcsolatban.
 Miranda túlságosan hallgatag lett a közelemben. Folyton elcsendesül, vagy csak sutyorog a barát nőivel, ha halló távolságon belülre kerülök, avagy étkezésnél, munkánál. Az első napom óta nem igazán ejtettünk egy szót sem, mondjuk nincs miről beszélnünk, nincs mit megosztanom vele, hisz nem vagyunk "öribarik", max "öriharik".
 Újságokon keresztül kapcsolatba kerülhettem a külvilági élettel is. Mondanom sem kell, ha nem a címlapon virít a fotóm egy két oldalas cikkel fűszerezve, akkor lecsökkentik egy, fél vagy negyed oldalra a rólam szóló híreket. Túlságosan is érdekel, hogy mit gondolnak rólam az emberek. Meg se vagyok lepődve azon, hogy a többsége elítél.
                                                                   *Miranda szemszöge*

-Sikerült megszerezned, amit mondtam? - megragadtam Monica karját és félre vontam egy helyre, ahol biztos nem hallhat minket semmi.
-Ez csak természetes - vigyorgott önelégülten. Nem mondhatnám, hogy nincs időm a szarakodásra, hisz az időm tengernyi, de minél előbb annál jobb.
Épp az egy órás udvari szünetünket töltöttük. A nap szédítően ragyogott, a levegő sokkal kellemesebb idekint mint odabent össze tömörülve a sok lánnyal. Az ember azt hiszi meglehet szokni egy idő után a benti szagot, viszont marhára nem így van.
-Most adjam oda?
-Nem, majd a jövő évben hallod. Persze, hogy most! - váltam ingerültebbé. Nem szeretem az értetleneket. -Ismertessük még egyszer a feladatod. Oda mész hozzá, és...
-Miranda tudom mi a dolgom, higgadj már le! - mondta nevetve, mire megkönnyebbülten kifújtam a levegőt.
-Ne felejts el tájékoztatni, hogy ment, világos? - bólintott.
Még csak most kezdődik igazán a móka. A kicsi lány repülni fog egyet. Igazi öröm lesz végig nézni, amint a szemem előtt omlik össze.
                                                                        *Brittany szemszöge*

Sok érdekes, különböző emberrel találkoztam életem során, mindegyik más volt. Még is van valami eltérő a börtönbe zártaktól. A rabok közül jó pár áttér egy másik útra, úgy mond kiszemeli magának a saját neméből valóakat. Na ez az, ami velem soha nem fog megtörténni. Nem ítélem el őket, de nem is pártolom.
Az udvaron vagyok, a beton falnak dőlve töltöm a szünetem a tárgyaim társaságában. Egy hosszú fekete hajú, szürke szemű, kissé hosszúkás, szögletes arcú lány közelít minden bizonnyal felém. Nem barátkozok, vagy ismerkedek itteniekkel.
-Te vagy Brittany Roberts, a filmsztár ugye?
-Mondhatjuk - felnézek rá, kezemet napellenzőként használom, hogy ne égesse ki a szemgolyóm. Leül mellém, így egy szintre kerülünk, füzetem automatikusan össze csukom.
-Észre vettem a napokban, hogy ramaty állapotban vagy.
-Ennyire látszik? - nevetek fel kínomban.
-De én tudok valamit, ami feldob - úgy érzem a beszélgetés fő céljához közeledünk. Sejtelmesen mosolyog, kiráz tőle a hideg. Kezdek ráébredni, hogy miről beszél.
-Nem hiszem, hogy bármi is segíthetne a kedvemen - próbálom lezárni ezt a témát, azonban a lány nem adja fel ilyen könnyen.
-Biztos lehetsz benne, hogy amit adok az segít. Bízz bennem.
Utoljára a Harry-vel való találkozásomkor hallottam ezt a szót a saját számból kijönni. Most viszont itt ez a csaj, aki minden bizonnyal drogot akar rám erőszakolni.
-Egyáltalán miről beszélsz? - kérdem a lényegre térve. Ismét elmosolyodott, szürke tréning nadrágjából elővesz egy átlátszó zacskót, ami tele van színes cukorkához hasonlító droggal.
-Speed. Ez szépségem feldobja szürke, unalmad napjaidat.
-Jah feldobja, és szép lassan elpusztít.
-Össze kevered a heroinnal és társaival. A speed jó kedvet hoz a házhoz, elfeledteti veled a rosszat - mondta biztatóan. Lehet, hogy elment az eszem, de kezdtem hinni az ismeretlen lánynak. Alig lehet idősebb nálam két-három évvel.
-Végül is nekem már teljesen mindegy. Úgyis itt fogok megrohadni, tehát add - tartom felé jobb kezem, mire beleteszi a kis csomagot, amiben kábé húsz darab sorakozik elfogyasztásra várva. Mindig is kíváncsi voltam, hogy készítik, abban viszont biztos voltam, hogy sosem fogok ilyen szereken élni. De a franc se gondolta volna, hogy ide kerülök.
-Jó utazást.
-Köszönöm - és azzal bekaptam egy fehér-kék bogyót. Készen állok az utazásra, ami elröpít innen egy szebb világba.