37.rész "Örökre"

*Brittany szemszöge*

[ Zene. ]

Szavai a mai napig vissz hangot vernek fejembe. Az arcára kiült csalódás, bánat, s talán még gyűlölet is, örökre bevésődött elmémbe.
 
"-Beszélnünk kell - nyoma sem volt a természetes hangomnak, komolyság volt hallható, s ez Harry-t is megrémisztette. Nem akartam nyilvános helyre hívni, ahol mindenki tanúja lehet egy sztár pár kialakuló vitájának, és azt se, hogy ezen csámcsogjon a média, bár tudtam, hogy elkerülhetetlen lesz az elkövetkezendő hónapokban ez a téma.
-Mi a baj, Brittany? - kulcsolta össze ujjainkat, arcom fürkészte.
-Nem tudom, hogy lesz ezután. Miként alakul majd a kapcsolatunk, hogy barátok leszünk-e még.. De bele kell kezdjek valahogy, és nem akarom húzni a dolgot, mert sürget az időm.
-Ugye nem szakítani akarsz velem? - kiegyenesedett, teste megfeszült, pislogása csökkent. Szorosan lehunytam a szemem, szám össze húztam, lassan bólogatni kezdtem. -Viccelsz? - nem reagáltam, mire hangosabban szólt fel: -Magyarázd meg mi folyik itt, Brittany! Nem szeretsz már, meguntál, vagy találtál valaki mást, jobbat? - pattant fel dühösen. Gyorsan mellé álltam, arcát kezeim közé fogtam, nyugtatni próbáltam, sikertelenül.
-Szó sincs ilyesmikről, Harry. Film szerepet kaptam.
-És ezért szakítasz velem? - ráncolta össze homlokát, értetlenül meredt rám.
-Új-Zélandon lesz a forgatás.
-Ismét megkérdezem. És??
-Őszintén, szerinted működne a táv kapcsolat? Az időnk alig engedné, hogy egymáshoz szaladgáljunk, mikor kapunk egy, max kettő szabadnapot. Nem akarok szenvedni, amiatt, hogy alig láthatlak, s a hiányod majd megöl. Gondolkozz, kérlek! Gondolom a családoddal sem szeretnéd megszakítani a kapcsolatot, csak azért, mert hozzám repülsz át több ezer kilométert. Én semmiképp sem egyezem bele a táv kapcsolatba, és pláne nem utasítom el ezt az egyszeri alkalmat!
-Látom az én véleményem nem is számít.. - cinikus mosollyal rázza a fejét. Karomat össze fontam mellkasom előtt, biccentettem egyet, afféle 'kezdheted' stílusban. -Másoknál is simán működik, láthattad az újságokban, sőt mindenhol. Nem hiszem el, hogy PONT nállunk nem működne ez az egész! Ne nevettess már, Brittany! - fakadt ki teljesen. Idegesen kémlelte arcom, a feszültség szinte lángolt köztünk, és igazat kellett neki adjak, de nincs erőm egy efféle kapcsolatot fent tartani ilyen körülmények között.
-Így döntöttem, Harry. Sajnálom, nem megyek bele a távkapcsolatos hülyeségbe. Neked, és nekem sem lenne jó. Ha most nem is, idővel rá fogsz jönni, hidd el - halvány mosolyt erőltettem arcomra, enyhülésén nem segített. Zöld szemei lángoltak a fájdalom keserű ízétől.
-Te meg arra fogsz rájönni idővel, hogy ezt rendesen elbasztad - magyarázta, azonban rám se nézett. -Engedelmeddel, én most távozok. Meglehetőleg örökre. Szia, Brittany. Kössz minden szépet, és jót.. - kikerülve engem távozott szobámból, majd ki a bejáraton, ezzel örökre kilépve az életemből. A szívem szúrni kezdett, a gyomorgörcs sem múlt, az agyam vadul kattogott megállás nélkül, nem tudtam eldönteni, hogy jól vagy rosszul cselekedtem. Viszont fokozatosan tudatosult bennem, hogy jól döntöttem, s a helyes utat választottam."
 
-Brittany! Gyere, fel kell vennünk mégegyszer az egyik jelenetet - szólt nekem a rendező. A kisebb szünetemről vissza mentem a kamerák, s kellékek által kialakított részére az épületnek, előtte gyorsan átfutottam a szövegem, aztán a többi színésszel együtt bele kezdtünk. Pár hibázás és bakik után sikerült felvennünk a jelenetet, aztán pár társammal az ebéd szünetünkre mentünk a legközelebbi kávézóba. Kemény fél év után vissza jöttünk Amerikába, s az utolsó pár részt itt vesszük fel, San Antonio-ba. A tél közeledtével az idő egyre hidegebb, alig várom, hogy vissza mehessek a mindig napos Los Angelesbe.
Kollégáimmal, AnnaSophia Robb, akivel a főszerepet alakítjuk, és Steve Mccoy-al helyet foglaltunk, rendeltünk pár szendvicset és italt, majd beszélgetésbe elegyedtünk hétköznapi dolgokról. Nem sokára Anna telefonja megszólalt, arcára kiült az a tipikus "Annyira szerelmes vagyok" nézés, azt hittem beragad az arca úgy vigyorgott miközben vadul pötyögött a telefonján.
-Ki a szerencsés? - ittam bele az italomba, majd belebújtam a kajámba annyira éhes voltam.
-Nem akarok hencegni, de... biztos ismeritek - zavarodottságában az ajkait rágcsálta, fülig érő mosolya végig jelen volt. Szőke hajába túrt, zöld szemei ragyogtak a boldogságtól, amit e ismeretlen fiú okozott.
-Ki vele, Soph - bökdöste kíváncsian Steve, tulajdonképen én is majd' megőrültem a kíváncsiságtól. Szívószálat számba helyezve ittam ki az üveg tartalmát, mire Anna totál kipirulva kibökte:
-Harry, Harry Styles - amint meghallottam a szívemet még mindig lángba hozó nevet, a számban lévő colát ráfújtam az előttem ülő szerencsétlen Steve-re.
-Jártok? - figyelmen kívül hagytam Steve hőbörgését az előbb történtek miatt, de nem ez érdekelt. AnnaSophia még jobban elpirult.
-Csak barátok vagyunk - mondta, majd halkan hozzá tette: -még - akkorát nyeltem, hogy szerintem a mellettünk ülők is meghallották. El kell fogadjam a tényt, miszerint Harry sem élhet örökre "egyedül", nő nélkül, ki tudja hány kalandja lehetett utánam, amikről nem tudok, tehát akármennyire is rohadtul szar érzés, bele törődök.
-Sok sikert - próbáltam elég hihetően mondani.
-Britt, tudom, hogy sokáig együtt voltatok, és a szerelmetek nagyon erős volt, és ha ez zavar téged, akkor nem...akkor nem megyek bele semmilyen kapcsolatba vele, igazából ilyenről szó sem volt köztünk, csak baráti szinten vagyunk - halványan elmosolyodtam, bátorítóan megszorítottam hozzám legközelebb eső kezét.
-Semmi szükség rá. Engem nem zavar - szavaim megnyugtatták, hosszasan kifújta a levegőt, mint, akinek leesik a nagy teher a válláról. -Menjünk vissza, be kell fejeznünk az utolsó részt.
-Képes lennél megölni? - tettetett sértődöttséget. A történet arról szól, hogy egy nő (az vagyok én) az interneten cserél lakást egy időre egy szerinte megbízható hölggyel Új-Zélandban. Tervei szerint, hogy végre kikapcsolódhat pár hétre a hosszú és fárasztó munka után, kudarcba fullad. Ugyanis az ember, akivel házat cserélt, egy bérgyilkos. Ellopja a karakterem személyiségét, és az ő helyében gyilkolászik kedve szerint. Új-Zélandról sikerül vissza mennem Amerikába, bla bla bla, rendőrök elől menekülve, és a végén ahelyett, hogy engem ölne meg, amikor elkap a nő ( akit AnnaSophia alakít), én lövöm le őt, meghal, így Happy End-el végződik a történet.
Mind hárman vissza értünk a helyszínre, ami egy sötét sikátorrá lett alakítva, majd megcsinálták a sminkem; arcomra hegeket, vér foltokat festettek, míg Anna holt fekete volt, akár az éjszaka. Felvettem a szakadt, tépett ruhámat, átfutottam a forgató könyvet, a pisztolyomat már korábban ellenőrizték, hogy tényleg csak vak töltény legyen benne, és kezdődhetett az utolsó jelenet forgatása.
"-Neked itt vége van, Jasmine. Gondolhattad volna, hogy az interneten csupa-csupa megrögzött hazudozó emberek vannak - forgatta ujjai között a fekete pisztolyt, ami lövésre készen állt. Közelebb lépett hozzám, államat felemelte, nő létére lehelete bűzlött az alkohol és cigaretta szagától. Gyenge vagyok. Túl gyenge, hogy megtudjam magam védni, eme pszichopata nő személy elől. Azonban míg az arcomba magyarázott, kiötlöttem egy tervet, ami vagy sikerrel, vagy kudarccal jár, és a halálba rohanok.
Míg nem figyelt, össze szedve minden erőmet, lábammal kirúgtam alóla a földet, ezzel elvesztette egyensúlyát, a pisztoly kiesett a kezéből, amihez gyorsan utána kaptam, megragadtam, és gyors mozdulattal lelőttem Isabelle-t."
Be kell valljam ezt a szerepet, mintha Anna-nak találták volna ki, teste olyan élethűen omlott a földre, sőt a golyó hangja is, mintha igazi lett volna, úgy talált el a szőke lányt. Nem játszottam volna el jobban nála, az biztos.
-Ééés vége! - kiáltott a rendező, jelezve, hogy a kamerák leálltak, és az utolsó résszel is kész vagyunk. A film hangulatához képest mindenki büszkén felkiáltott, én is felkeltem a hideg földről.
-Anna, a kamerák leálltak, végeztünk, fel kelhetsz - léptem oda a még mindig földön fekvő lányhoz, jobb kezem nyújtottam segítség képen, de.. de nem mozdult! -Anna! AnnaSophia ébredj, nem kell tovább színészkedj kelj fel! - rángattam mozdulatlan testét, de nem reagált. Képtelenség, hogy a töltény éles lett volna, hisz, hisz ellenőrizték még a használata előtt.
-Brittany, állj arrébb.

Minden percek töredéke alatt történt. Az, hogy a korábban kirendelt mentősök, akik vész helyzet esetére voltak kihivatottak, kijelentették, hogy a golyó igenis éles volt, és Anna akár meg is hallhat; össze törtek bennem mindent. Az egész stáb rohangált össze-vissza, hogy mit tegyenek, mit segítsenek, és én, térdeimen össze kulcsolt kezekkel ültem a sarokban, és néztem végig, amint Ann-t beteszik a mentő autóba, ami elviszi őt a kórházba. Megállás nélkül azt hajtogattam, hogy: "Nem én voltam." "Lelőttem." Egy ilyet az embernek képtelenség ép ésszel felfognia, ha nem szándékos volt, csupán baleset.
-Brittany. Hé, minden rendben lesz, nem a te hibád - simogatta vállam menedzserem, Jennette, nyugtatás képen. Semmit ért.
-Valaki megpiszkálta a pisztolyt - lépett mellénk a fő guru, eme történet megalkotója, James Cameron.
-Erre mi is rájöttünk - vágta rá Jennette.
-Az a kérdés merült fel mindenkiben, hogy ki tette? Ki cserélte ki a vak töltényt élesre? - hangjában erős célzást véltem felfedezni irányomban, s, hogy talán engem gyanúsítgat.
-Mi okom lenne rá, Mr. Cameron? Mondja mi? - próbáltam némi élt vinni rekedt hangomba.
-Nem tudom, mondja meg ön - cinikus mondatára hitetlenül elnevettem magam.
-Semmi bajom nem volt, nincs AnnaSophia-val, s nem is volt a forgatással sem semmi gond. Hogy feltételezheti rólam, hogy képes lettem volna lelőni őt csak úgy? Ne játszadozzon velem uram, kérem. Őszintén mondom, hogy nem én voltam!
-Rendben. A filmet leforgattuk, a vágások, és egyéb effektet hiányoznak csak, hamarosan készen áll az élesben való bemutatásra, és reményeim szerint Mss. Robb addigra felépül, hogy velünk együtt ünnepelhessen.
-Ezt én is nagyon remélem - bólintottam, majd gyorsan hozzá tettem, mert menni készült: -Higgyen nekem, nem én tettem, esküszöm! - az ő, s én arcomról is sütött a rossz kedv, a bizonytalanság, de az övében jobban volt látható; nem tudja higgyen-e nekem, ami még jobban megrémisztett.
-Ezt majd a rendőrség eldönti - szemembe nem nézve mondta, majd elsétált.
-A rendőrség? - hangom megingott, kétségbe esetten fordultam Jennette felé.
-Nyugodj meg, kinyomozzák ki tehette, ne félj.
Nyugtató hangja sem segített sokat jelenlegi helyzetemen. A pánik eluralkodott rajtam, s egyre erősebben fokozódott, mikor pár egyenruhás alak állt meg előttem cseppet sem kellemes arccal vizslatva.
-Maga Brittany Roberts? - félve bólintottam egyet.- Tanuk bizonyíthatják, hogy a fegyver, amivel megsebesítette Mss. Robb-ot magánál volt a bűn tény időszakában, és azelőtt is.
-Bűntény? Baleset volt az egész, nem én cseréltem ki!
-A kamerák által felvett felvételeken is látszik, amint a vak töltényt kicseréli az élesre, és az ön ujjlenyomatain kívül másét nem találtuk rajta.
-Milyen felvétel? Mutassák meg!
-Azt nem tehetjük, hölgyem. Bizonyítékaink vannak maga ellen.
-A-az nem lehet, semmi okom nem volt arra, hogy megsebesítsem AnnaSophia-t! Esküszöm! Képtelen lennék bárkinek is ilyen módon ártani! Valaki biztos beöltözött úgy, hogy azt higgyék én vagyok a bűnös! Vizsgálják meg jobban, nekem is vannak tanúim, hogy azokban a percekben hol voltam, és mit csináltam!
-Szükségtelen fecsérelni az időt, és a szavakat. Brittany Roberts, letartóztatom önt emberölési kísérlet gyanújával, amiért megkísérelte megölni AnnaSophia Robb-ot. Bármit mond az felhasználható a bíróságon - háttal állított magának, a bilincset szorosan ráfeszítette hátam mögé tett csuklóimra. -Joga van hívatni az ügyvédjét, amennyiben nincs, a bíróság kirendel magának egyet. Most pedig jön velünk a rendőrségre.