31.rész "Everything has changed."

*Harry szemszöge*

(Zene.!)

Mindenki elment, s egyedül maradtam vele, csak néztem, az agyam vadul kattogott. Hirtelen, földrengést éreztem, a lábaim remegtek, alig tudtam egyensúlyban tartani magam, két lábbal a földön maradni. De a lökés nem állt meg, egyszer csak elborultam... 

-Harry. Harry! Hogy tudsz ennyit aludni, kellj már fel! -lökdösött Louis, a földrengésnek vége is szakadt, ezek szerint ő volt az? Ezek szerint, mind ez egy rossz rémálom volt?? Mindent megtudok, amint átlépem a kórház küszöbét. 

-Louis, ott vagyunk már L.A.-ben? 

-Igen, most érkeztünk meg. Azért keltettelek fel, de még mindig nem értem, hogy vagy képes ennyit aludni. Ráadásul nyöszörögtél is álmodban, ezért is gondoltam úgy, hogy ne kínozd tovább magad, inkább felkeltelek. -vont vállat. Megkönnyebülten felsóhajtottam, próbáltam túlesni az álmon, reménykedtem, hogy nem teljesült be, míg távol voltam tőle. Amint megérkeztünk a kérónkba, ledobtam a cuccaim, meg sem állva rohantam Brittany-hez, vadul dobogó szívvel, fejjel. A nővér heves tiltakozása ellenére sem álltam meg, pláne, hogy azt mondta már ébren van. Szinte feltéptem a 105-ös kórterem ajtaját, és szembe találtam magam vele. Bőre vissza nyerte eredeti színét, haja szőkés barna árnyalatot vett fel, zöld szemei megszokottan csillogtak, kérdő arccal pillantgatott felém, kezében egy magazint olvasott(?) , én pedig fülig érő vigyorral a képemen siettem oda hozzá, és szorosan megöleltem, jelet adva a hiányának, amit az utóbbi hónapokban éreztem. És az álom, ami szó szerint megrendített, csak fokozta a hatást.

*Brittany szemszöge*

Megtapasztalhattam, milyen üres fejjel ébredni. Az orvosok csodának emlegették a vissza tértem, én meg értetlenül álltam mindenhez. Csomó vizsgálat rögtön a felébredésem után, s megannyi kérdéssel találtam szembe magam. Mintha téli álmot, vagy egy egész évet átaludtam volna. Az orvos szóról-szóra elmagyarázott mindent a balesetem végéig, és az emlékeim elvesztéséről egyaránt, halvány foltokban rémlik ki vagyok, mi történt az elmúlt 18 évben. 1 hét alatt, sikerült megértenem a fotósok "betörését", kamerák arcomba nyomását, megismertem Brittany Roberts életét, s hogy mi zajlik benne. Tudatosult bennem, hogy senkim nincs, így a rajongókon, riportereken kívül más családtagom nem látogatott meg. Egészen máig.. Ugyanis az orvosom épp konzultációt, vagy mi a francot tartott, mikor egy kifulladt, kócos hajú srác toppant be a szobámba. Egészen addig azt hittem, szobát tévesztett, míg megölelt. Kissé felnyögtem erős szorítására, nem utasítottam vissza, egész helyes, de akkor is fel kellett tennem a bennem lakozó kérdést, ami először eszembe jutott. 

-Alig vártam, hogy felébredj -szakadt el tőlem, és mellém ült az ágyra. Rövid mosolyt villantottam felé. 

-Ez kedves. De kérdezhetek valamit? -bólintott. -Te ki vagy?? -zöld, gyémántra hasonlító szemei duplájára nőtte ki magát, elrugaszkodott az ágytól, idegesen hajába túrt és a még bent tartózkodó doki felé fordult. 

-Miért nem emlékszik rám? Egyáltalán, emlékszik valamire?? -kérdezte átváltva dühös hangnembe. 

-Nézze Mr. Styles, Brittany rövid távú emlékezet kieséssel ébredt fel, a majdnem féléven át tartó kómából, ez előfordul. Idővel helyre állnak a képkockák és folytathatja a gond nélküli életét. 

-Meddig tart? -kérdezte immár nyugodtabban. Bármennyire is próbálok vissza emlékezni erre a srácra, fogalmam sincs mi köze van az életemhez, hogy ennyire kiakasztotta a helyzet. Magyarázott neki valamit az orvos, majd kiment, magamra hagyva a már lehiggadt fel-alá járkáló fiúval. Nem tudtam mit mondhatnék, meg se mertem szólalni, tehetetlen voltam. Idegesen babráltam az ujjaimmal, aztán rágni kezdtem a körmeimet, mire felém fordult és halványan elmosolyodott. 

-Valami nem változott. Rólam ragadt rád ez az idegesítő szokás. -mosolyogva nézett, bizalmatlanul lehajtottam a fejem. Milyen kapcsolatom lehetett ezzel a sráccal? 

-Sejtem, hogy milyen gondolatok száza zúdulhat át a fejedben most és fogalmad nincs róla ki vagyok, és milyen szerepet töltök be az életedbe. -Eltaláltad. Elmondanád? -kellemes nevetése töltötte be a teret, majd hosszas mese délután vette kezdetét, elejétől a jelen pillanatig. Szóról-szóra elmondta életemnek összes pillanatát, amit együtt éltünk át, illetve, amit ő is látott. A végére teljesen lemeredve bámultam a semmibe, emésztve az imént hallottakat. De nem jutottam előrébb, hisz akkor sem tudom, hogy milyen volt. Harry Styles, tehát a barátom. Wow. Ki nem nézem magamból, hogy egy ilyen srác jutott nekem. 

-Köszönöm, hogy felvilágosítottál. Ennek ellenére, nem tudok, hogy viszonyodni hozzád, sajnálom. Elhiszem, amiket mondtál, hogy mennyire szeretjük egymást, de akkor sem emlékszek rá, hogy mi volt New Yorkban, Miamiban, sőt sehol. -ráztam a fejem. Némi remény csillant fel arcán, amit leromboltam. Elnézést kérve felálltam, a cuccaimat kezdtem össze pakolni, mivel ma haza engednek, asszem' valami Jennette kíséretében.

Totál üresnek érzem magam. Most megtapasztalhatom, milyen üresfejűnek lenni, szó szerint! Senki nem rémlik a múltból, legalább, ha apám élne még, tudnák mit kezdeni az unalmas napokon, de így, hogy senki nincs mellettem..Na jó, az nem teljesen igaz, mert itt van ez a Harold gyerek, Victoria, Kristen és Miranda, akik a barátomnak állítják be magukat. Sokra megyek vele, ha semmire sem emlékszek, hiába dugják az orrom alá az újságokat, képeket.. Egyetlen egy barátom, s otthonom van jelen pillanatban, az pedig a zene és a stúdió. Ha nem muszáj ki sem teszem a lábam az ajtón kívülre, csak a papik rántanának, rohamoznának meg a halom értelmetlen kérdéseikkel, amikre ezerszer válaszoltam már, de úgy tűnik sosem elég. Halom számra gyártottam a dalokat, megírtam hozzá az aláfestő zenét, ritmust, bepótoltam a lemaradást. Elfoglalt Katy Perry új albumának felvétele, ami remekül töltötte be a napjaim minden egyes percét. 

-Szia, Brit. Zavarok? -jött a hang a hátam mögül. Épp végeztem, így teljes fordulatot véve találtam szembe magam egy szőke hajú sráccal. 

-Nem. De megmondod a neved, kérlek? -szomorú mosolyra húzta a száját, meglepte kérdésem. 

-Niall vagyok, az unokatesód és egyben barátod is. -nyújtotta felém kezét, hezitálva, bár megráztam.

-Mindenki ezt mondja.. Barát. Nem lehet felfogni, hogy nem tudom kik vagytok? Le lehet szállni rólam, köszönöm.. -háborodtam fel, jogosan. Mindennap szinte csak ezeket a szavakat hallottam, elég volt! 

-Nem veszekedni jöttem... Harry miatt. -látva, hogy egyre gyorsabban keletkezett a düh a szemeimben, át tért a céljára. -Nagyon le van törve, bár ezt a külvilág nemigen veszi észre, mert jól takarja magát, ezt tőled tanulta. Fáj neki, s nekünk is, hogy így látjuk, mert te nem engeded közel magadhoz, nem beszélsz vele, holott régen minden szabad perceteket együtt töltöttétek, felhőtlen boldogsággal a képeteken. Ha nem hiszed el, nézz utána a neten.. Arra kérlek, hogy menj el hozzá és beszélj vele, ne lökd el magadtól. Ő választ adhat a kérdéseidre. -fejezte be a kisebb monológját, amin eltöprengtem egy darabig. Letett a műszerfalra egy fehér cetlit, amire a házuk címe volt felfirkantva, majd bátortalanul, de megölelt és távozott is. Talán tényleg meg kéne látogatnom, rengeteget hallottam a "Barry" párosról, s, ha tényleg az van, ami oda le van írva, akkor biza az történt, csak én éppenséggel nem emlékszek rá..

Érdekes, hogy vezetni nem felejtettem el, vagy mégis? Pár kocsi zúzásig nyomta a dudát, ezek szerint még sem perfect a vezetésem. Ez van. Felelőtlenség bezáratlanul hagyni az ajtót, mi van ha valaki bemegy azt' hátulról leszúrja? Idióta. Egy hosszú folyosó tárult elém, szembe az ajtóval az emeletre vezető lépcsővel. A falak kék, zöld és krém színben úszkáltak, kellemes dallam hallatszott fentről, zongora kíséretében: "Don't let me. Don't let me go. 'Cause I'm tired of sleeping alone." 

 Mint a mesékben, mikor az állatokat vonzza a frissen sült kaja illata, engem úgy húzott magához a zene, s a rekedtes, mégis bizsergető férfi hang. Azon kaptam magam, hogy az ajtóban állok, s a meglepett tekintetével álltam szemben. 

-Hogy kerülsz ide? -kérdezte ijedten, mire vállat vontam és a zongorához sétáltam, követett. Végig húztam az ujjaim a becses tárgyon, hangja felszabadítóan hat az emberre, megkönnyebbültséget sugározva a szürke hangulat felé. 

-Szép dalt játszottál az előbb. Te írtad? -néztem fel rá, halvány mosoly bujkált szám sarkában. Leült a székre, mellé húztam egy másikat, és felváltva nyomtuk le a billentyűket, kellemes zenét kreálva ezzel. Mindketten felolvadtunk a feszültségtől, a levegő mondhatni szikrázott köztünk, de figyelmen kívül hagytuk és csak arra koncentráltunk, hogy ne rontsuk el a megfelelő hangokat, a végére kreáltunk egy elfogadható számot, "Live Forever" címmel.

*Harry szemszöge*

Jó érzés volt újra a közelében lenni. Szavak nélkül is megértettük egymást, úgymond telepatikusan, szemmel kommunikáltunk. Nem mindig kell a beszéd, elég egymásra néznünk és tudjuk mire gondol a másik. Nagyjából. Immár nyugodtabban tértem az ágyamba, valami jó is történt e borzalmas hét után, a koncerteket kivéve. Alvásra készen álltam, igaz még 19 óra körül járhatott, mire halk koppanásokat véltem hallani kintről. Biztos a hangok a fejemben.. De nem! Mintha valaki kővel dobálná az ablakot, és lám' igazam lett. Kitártam azt, a los angeles-i időben sosem csalódni, most is kellemesen meleg levegő lépett be a szobámba. Nem láttam semmit.. 

-Hé! Nézz kicsit lentebb -jött a hang lentről, mire oda kaptam a fejem. Megdörzsöltem szemeim, hogy tényleg azt látom-e, amit. Brittany állt ott, szájából valami kikandikált. Nem kicsit lepődtem meg.. 

-Mi csinálsz itt ilyenkor?

-Hm, talán takarodót fújtak, hogy már pizsamában vagy? -nevetett gúnyosan. Felhúzott orral ismételtem meg, amit ő az előbb. 

-Mit csinálnék? Nincs programom, nincsenek itthon a srácok, így az alvás mellett döntöttem. 

-Ó, akkor nem is zavarok csipkerózsika. Jóccakát' -biccentett, majd indult volna el, de utána kiáltottam: 

-Ha már eljöttél idáig, akkor gyere be. Megyek, kinyitom az ajtót. 

-Hagyd csak. Itt egy fa -mondta lazán, és elkezdett felmászni a fán(?). Félre álltam az ablakból, hogy betudjon ugrani, és sikerült is neki. Leporolta magát, aztán beállt az a fülbaszóan kínos csend. 

-Őőőő.. 

-Őő, mi? -kérdezett rá értetlenül, elhangzott dadogásomra.. Elfelejtettem beszélni, remek. Rég éreztem magam ilyen zavarban lány előtt, ennek is eljött az ideje.. Mivel fogalmam sem volt, mit kéne tegyek, oda sétáltam az ágyamhoz és ledobtam magam rá, Brit. követte a példámat, és csendben bámultuk a plafont, együtt, kettesben, ő és én, úgy mint régen. A gondolatok, mint a füst lepte be az agyam minden egyes szegletét. Ez kellemes csend volt, nem a kínos változata. Féltem megcsókolni, mi van ha megharagszik és képen töröl? Rosszabb esetben, elfut.. 

-Szeretnék valamit kipróbálni. Szabad? -könyökölt fel, egyenest szemembe meresztette zölden izzó szemeit, amiből nem tudtam kivenni mire gondol. Hülyén bólogattam, arca rohamosan kezdte megszüntetni a kis távolságot, ami fennállt köztünk. Ajkaink régi találkozás után boldogan köszöntötték egymást, ajkainak íze finom volt, természetes. Hajába túrtam, csókunk kezdett átmenni hosszas, szenvedélyessé, majd megszakadt. Megnyalta alsó ajkát, keze a fülem mögött pihent, feje lehajtott állapotban, hallani lehetett zihálását, amit csókunk váltott ki belőle. Száz kilométer per órával kattogott az agyam, szerintem az övé is, végül megszólalt. -Menjünk el valahová. -suttogta. -Hova szeretnél? -ráncoltam össze szemöldököm. Fél óra múlva egy Los Angeles-i klubban találtuk magunkat, rohamosan átlépve a józan állapot határát, bele a részeg zónába. Tulajdonképen, nem érdekelt az se, hogy totál leisszuk magunkat, a lényeg, hogy velem volt és egy pillanatra sem szakadtunk el egymástól. 

Táncoltunk -nehezen, de rávettem- , nevettünk, mint régen, és az alkohollal sem spóroltunk, nem volt hiány belőle. Ezerrel pörgött az idő, erős szélként suhant végig a fejünk fölött, az elmúlt pár óra emlékeit az alkohol "ellopta".

-H-hol vagyunk? -kérdeztem a homlokomat dörzsölve, kemény izé' hasított keresztül a fejemen, képkockák, film foszlányként pörögtek végig az elmémben. Pia, tánc, hangos, folyamatos nevetés, zene, balhé, bunyó, kicsapás. Brittany is kómás állapotban volt, mikor felébredt. Kelletlenül nyöszörgött, nyújtózkodott. Miért végződik szinte minden buli, vagy ivás így? 

-Nos, ez egy igen jó kérdés, fogalmam sincs hol vagyunk, Harry. -próbáltam világosan látni, szemeim alig akartak kinyílni, a fátyol eltakarta a látás lehetőségét. 

-Asszem' egy árokban..


Ui.: Na mit szóltok? Komolyan azt hittétek, hogy képes leszek befejezni a blogot, mikor annyi ötletem van, és egyébként is eszem ágában sem volt megölni Brittanyt, csak kellett bele izgalom, mint minden blogba Köszönöm a szép szavakat az előző részhez, mindig vigyorogva olvasom el őket. LOL. Sokat számít a véleményetek, szóv. ehhez is lökjetek pár komit, s használjátok a pipuskákat, miután elolvastátok a részt Love ya' Csumezz, Grimers. Ui2.: Aki még nem csekkolta, az csekkolja a NO LOVE blogomat : 

The Big Dumb Theory.~