43. rész " Kínos. "

Hello hello! Egy brutál, gyomor forgató film után - Végső Állomás 3 - itt vagyok az új résszel, amiben a két főszereplőn van a hangsúly. Ismét jönnek a 'közösön eltöltött pillanatok' satöbbi. Holnap megyek 'kirándulni' Budapestre; Utazás és turizmus kiállításra, plusz lecsekkolni egy 5 csillagos szállodát, amibe valószínűleg soha a büdös életbe nem fogok menni, mert kibaszott drága.. Esetleg, ha milliomos leszek, bár ez befog következni, szóval van rá esély ( fő az optimizmus ). Gyorsan még megköszönöm a magas számú olvasásokat az előző részhez, a kommenteket, új feliratkozók is érkeztek - nagyszerű -, meg alapjába véve mindent! 
ui.: A blog megnyerte a legszebb design címet a Design of the box blogversenyen! Köszönöm!

Jó olvasást,

BMG. xx

*Brittany szemszöge*

[ Ajánlott Zene ]

Egy szót sem szóltunk Niallel egymáshoz, míg a DNS vizsgálatok eredményeire vártunk. Nagyon elegem volt már a kórházból, s a tucat számszor elvégzett vizsgálatokból. Nem láttam tisztán arcát, türelmetlenkedő sóhajok csendültek fel a kelleténél többször, végre hosszas várakozás után belépett az orvos a kórterembe, ahol Niall-el csendben ültünk.
-Az eredmény pozitív - kezdett bele azonnal, a levegő megfagyott bennem, s értelmét nyerte minden, ami Niall-hez és hozzám kapcsolódott. A külső hasonlóság; az, hogy nem tudtam többet érezni iránta, és ez így pont jó volt; vagy a laza stílus, ami jellemez minket, a belső hasonló tulajdonságok..
-Ez hihetetlen - nyögi Niall. Nehezen fogtam fel, hogy apám Niall anyukájával közeli kapcsolatban állt, de leginkább az zavart, hogy egyikőjük sem avatott minket ebbe bele. -Akkor az, akit eddig apámnak hittem nem is az igazi apám? - kérdezte szomorúan, elkeseredett volt. Leélni ennyi évet hazugságban.. ezután nem kellemes rájönni az igazságra.
-Mit szólsz? Gondolom szégyellsz, és az jár a fejedben, hogy ha már kiderült van egy testvéred, akkor az miért pont egy börtönt járta szerencsétlenség - húzom keserves mosolyra a szám, féltem attól, hogy így van, viszont meglepettségemre a szőkeség felugrott a székéből és szorosan magához ölelt.
-Tényleg ilyen hülye vagy? - kérdi hitetlenkedve.- Van egy testvérem, még szép, hogy örülök neki! Úristen de durván hangzik, ember! - nevetve fontam köré karjaim, teljes mértékben megnyugodtam a reakciója miatt. Furcsa lesz belegondolni, hogy nem vagyok egyke, s van valaki mellettem, aki olyan hülye, mint én!

A napok egyszeriben felpörögve követték egymást, amióta kiderült a szüleink által elhallgatott kis infó, amit nem ártott volna megosztani velünk korábban. Kerestük az okokat, a válaszokat a miért kérdésekre, de nehezen találtuk. Ha apám élne biztos sérvet kapna, mert egyből ráugrottam volna, hogy merészelte elhallgatni előlem!? Rettentően mérges, s egyben szomorú voltam, hogy ilyen sok évet töltöttem Niall nélkül, kimaradtunk minden gyermekkori balhéból, csínytevésekből és a tinédzserkori "Ha hozzá érsz a húgomhoz, a fejed a seggedbe nyomom!" óvó szövegből. Eszembe jutott, mikor régen egy koncert folyamán, mennyire eltiltott a bátyámtól - büszkén ejtem ki ezt a szót minden alkalommal -, nem akarhatta, hogy komoly kapcsolatot ápoljak vele, mert akkor újra közelbe került volna Niall anyjával, ezzel feltépte volna a régi sebeit. Aztán előugrott még egy emlék foszlány, amint Harry a régi házunkban behúz az egyik szobába, és a levegő odabent fokozatosan felforrósodik a mozdulatoktól. 

 Nem mondták, hogy örökre elvesztettem az emlékeim, csupán azt, hogy idővel megjelennek emlék képek, s ezáltal némileg tisztábban fogok látni.

Niall-el együtt az oldalamon vonultam be újra a média világába, ami nélkül már nem tudnám elképzelni az életem. Elkísért két interjúra, támogatott a könyvem megírásánál, amiben a börtönben töltött három kínzó hónapot írtam bele elejétől a végéig. Természetesen hatalmas pórt kavartunk a mi kis titkunkkal világ szerte, azt állították hazug dögök vagyunk, hogy évekig titkoltuk, holott alig egy hete tudtuk meg mi is.
 A menedzserem, aki egy rossz májú, hazug, álnok ribanc - ez az igazság - elővette a szomorú kártyáját és próbálta bemagyarázni, hogy nem engedték be hozzám a börtönbe. Fájt, hogy az az ember, aki végig kísért ezen a pályán, magasról ejtett miután cellába kerültem. Nem volt erőm, se kedvem másik után kutatni, csupán az érdekelt, hogy végezze a munkáját, s dolgozzon a vissza térésemen. Téved, ha azt gondolja elhiszem a meséjét, az utóbbi idők érzéketlenné tettek. Elpárolgott belőlem a sajnálat, amit például akkor érez az ember, mikor a legjobb barátja szakít a párjával, esetleg dobják; vagy elesik a kislány a biciklijével és sorolhatnám még tovább..
 Minden szabad időmet - amiből bőven volt - a szőkeséggel töltöttem, viszont olyankor mindig elszabadult a pokol. Az őrjítően fülsiketítő nevetésem - ami egy vihogó hiénáéra hasonlít - és Niall mélyről jövő jóízű nevetése végett, Dorothának fülvédővel kellett járkálnia a házban, bármerre is ment ugyanúgy áthallatszott a zajos vihogás. Az egyik alkalomkor Niall akkora lendülettel ült le a kanapéra, amin nyugodtan üldögéltem, hogy az ugyanolyan lendülettel borult hátra, velünk együtt. A kekszes tál, ami a kezemben volt, az arcomba borult, ezért mehettem hajat mosni, a lábam szinte a nyakamba lógott. Mivel alapból gyenge a látásom - még mindig - vizes fejjel indultam Niall keresésére, hogy adjon már egy törülközőt -kiabáltam is, de szavaim süket fülekre találtak -, mert a fürdőben nem volt, de amint érintette a lábam a folyosón lévő csempét, olyan gyorsan dobtam egy hátast. Niall sikítva rohant a zaj irányába, szemei kikerekedtek és szája furcsán mozgott, amikor meglátott a földön kiterülve pillanatokon belül kitört belőle a nevetés ahelyett, hogy segített volna felkelni, míg várakoztam a segítség nyújtására nem tehettem mást: röhögtem saját szerencsétlenkedésemen.
 Mint mindennap ma is gyermeteg izgalommal vártam Niall-t, azt mondta elvisz egy verseny autó pályára, ahol megérezhetem az adrenalin pezsgő erejét. Míg vártam tapogatózva elindultam a hangszer termem felé, elbotorkáltam a zongoráig, a billentyűk leütésekor ismerős hangok vertek zajt fülemben. Kellemes fuvallat söpört végig rajtam. Ujjaim ismerték a hangok pozícióját, így kevésbé nehezen kezdtem bele egy dalba, míg Niall-re vártam.

*Harry szemszöge*

Mintha a kivégzésemre érkeztem volna, itt állok az az ajtó előtt, aminek küszöbét nagyon régen léptem át, az az ajtó előtt, ami mögött egy lány van, aki amint meglát biztos úgy kibasz a házából, mint macskát szarni. Egy próbát azért megér - sóhajtottam fel. Dorotha izgatottan üdvözlött, beljebb terelt, majd elmondta merre találom Brittany-t. A zongora hangjának irányába indultam, pillanatokon belül megláttam vállára omló sötét szőkés-barna haját, arcát fekete sötétített szemüveg takarta. Hallgattam a dalt, amit játszott, néhány hangot elütött, de vakon ezt eljátszani tökéletes volt. Megigazítottam a kendőt fejemen, tettem pár határozott lépést felé, a cipőm keltette hangokra hirtelen felkapta fejét, s elmosolyodott.
-Végre itt vagy már, Niall! - azonnal lenémultam, meredten álltam, mint egy szobor. Gondolkodás nélkül ömlöttek a szavak a számból.
-Ja, khm, persze - próbáltam utánozni Niall hangját, érdekes módon Britt-nek nem tűnt fel a különbség. Csak tudnám miért nem mondom el, hogy nem ő van itt.
-Azt hittem sosem jössz már. Vezess el a nappaliba kérlek, mindenbe belerúgtam már a házban, a lábujjamnak annyi és én sajtot akarok, most! - kezem után kapott, amin végig futottak Brit tapintásának nyomai, furcsa volt újra érezni kezét a kezemben.
-Magasabb lettél? Nyújtó gépet használsz, vagy mi? Ha igen, kölcsön adhatnád, hangyának érzem magam a 168 centimmel - dőltek belőle a szavak, miközben a konyhába, majd a nappaliba kísért.
-Nem tudok róla, tudod a hormonok, vagy mi - feleltem zavartan, nem kéne Niall-t játszanom, még jobban megutálna, meg alapból hülyeségeket zagyválok össze a közelében.
-Dobd le magad a kanapéra, aztán mehetünk is - rántott le maga mellé, mire hirtelen felnyögtem. A telefonom mélyen belenyomódott a hátsó felembe.
-Ööö, oké.
-Jutottál már valamilyen döntésre azzal kapcsolatban, amiről tegnap beszéltünk? - tette fel a számomra értelmetlen kérdést, ugyanis fogalmam nem volt mi van, mert hát nem vagyok Niall. Tudtommal.
-Ja, szerintem nem kéne.
-Úgy gondolod? - kérdezte kissé csalódottan.
-Nem? Neem, persze, hogy nem - ráztam a fejem hevesen, bár ő nem láthatta.
-Olyan furcsa vagy, minden rendben? - hangja aggodalmas volt, keze felém indult, de abban a pillanatban Dorotha jelent meg, kezében valami löttyel, és a kis szín játékom romba dőlt.
-Mr. Styles, kér valamit enni? Esetleg inni?
-Mi van?? - pattant fel ülőhelyzetéből Brittany, megijedhetett, mert riadtan forgolódott körbe, gondolom engem keresett.
-Ne haragudj, Brittany. Én nem akartam, csak..
-Van pofád szórakozni egy látás sérülttel? Komoly ennyire gerinctelen vagy? - kiabált a semmibe. -Egyáltalán mi a fenét keresel itt? - felálltam, hogy vele szembe kerüljek, jöhetett a magyarázkodás.
-Hallottam, hogy kiengedtek. El jöttem, hogy bocsánatot kérjek, amiért nem hittem neked és magadra hagytalak, mikor a legnagyobb szükséged lett volna rám. Nagyon ég a szégyentől a pofám, hogy ezt tettem.
-Cseszheted, a bocsánat kéréseddel nem tudok mit küzdeni - maga előtt kezdett matatni, vele szemben én álltam, nem figyeltem kezei merre kalandoznak, végig arcát néztem, majd hirtelen a fejem vörös árnyalatot vett fel, ugyanis kényes területet markolászott tudta nélkül.

-Mondd - nyeltem nagyot. -Mit csinálsz, Brit?

-Az asztalt keresem - felelte bosszúsan.

-Csak úgy mondom, hogy a lábam közti részt fogdosod, nem az asztalt - vázoltam fel zavartan, hogy éppen hova vándoroltak kezei.

-U, basszus, bocs - motyogta zavartan, szégyenlősen elrántotta kezeit ágyékom tájáról, ismét tapogatózni kezdett maga körül, s mikor megtalálta a kanapé körvonalát fújtatva leült rá, karját keresztbe fonta maga előtt.
-Miért nem veszed le a szemüveged? - tereltem másra a szót, nem veszekedni jöttem hozzá.
-Mert nem látok, te barom - hangzott az újabb sértés, ami teljes mértékben jogosan illik rám. -És ne mondd meg, hogy mit tegyek vagy mit kéne tennem. Hol van Niall?
-Kérdezd meg tőle - vontam vállat. -Nem operáltattam bele nyom követőt, hogy figyeljem merre jár. Nézd meg Twitter-en, ott biztos kiírták az emberek, akik látták - vágtam rá bunkóbb stílusban, aminek a hangsúlyát nem ilyenre terveztem, de késő volt vissza szívni. Úgy akartam beszélni vele, ahogy ő tette, de nem illett hozzám ez a bunkó leszarom stílus, ez nem én vagyok. Brit arc izmai megfeszültek az irántam érzett dühtől.
-Hogy lehetsz ilyen barom? Egy perccel ezelőtt se láttam, és most sem! Vak vagyok, ha nem vetted volna észre, most pedig húzz el a házamból - szólt rám fokozatosan emelkedő hangnemben, kezével a kijárat felé mutatott. Azonban eszem ágában sem volt őt itt hagyni, mellette akartam lenni, még ha kitépi a karomat is.
-Nem megyek el - jelentettem ki egyszerűen, hátra dőltem a kanapén, kényelembe helyeztem magam, pofátlanul felpakoltam a lábaimat az asztalra és bekapcsoltam a tévét.
-Hívom a zsarukat.
-Nyugodtan. Oda adjam a telefonom? Tárcsázom neked, oké? - nyúltam a zsebembe az említett tárgyért. -Mivel tudnál érvelni nekik? Hogy rád ragadt Harry Styles, és nem tudod levakarni magadról? Szépen kiröhögnének.
-Marha vicces vagy - vágott egy grimasz mosolyt, még mindig a kanapé legszélén ült hisztis pózban. -Inkább add ide a sajtot - felvettem az asztalról a tálcát, oda nyújtottam neki, mire kapálózva de sikerült megfognia. Szélesen vigyorogtam, próbáltam nem hangot adni mennyire jól szórakozom sértődött viselkedésén.
-Kérhetek belőle?
-Vegyél magadnak - húzta közelebb magához, nehogy lenyúljak belőle. Sziszegve emeltem tekintetem vissza a tévére. Meglepődtem pár pillanat múlva, mikor Brittany meggondolta magát; a sajttal teli tálca a vállamba ütközött, nevetve leemeltem róla egyet, majd vissza is tette az ölébe.
-Mi ez a sajt mánia?
-Tudod, a börtönben nem igazán lehet enni ehetőt, ami ne száradt, vagy romlott volna meg - vágta rá flegmán, majd folytatta. -Niall gyakran jött be hozzám, s egyik alkalommal mikor hozott normális kajákat, nos.. akkor történt a kisebb incidens a zuhanyzóban, mikor a koszos ribancok megvakítottak.
A kedvem azonnal a föld alá zuhant. El nem tudtam képzelni miket élt ott át, szörnyetegnek éreztem magam, azért amiket tettem és mondtam neki akkor. Magamban elkönyveltem egy gyilkosnak, akit olyan hülye voltam, hogy szerettem. De most, hogy újra látom, s jobban van, ugyanolyan gyönyörű a kisugárzása, mint volt és ugyanannyira szeretek vele lenni, mint régen. Mérhetetlenül hiányzott, nem telt egy nap, hogy ne gondoltam volna rá, egyszerűen nem tudtam gyűlölni, hiába beszéltem be magamnak mindig mikor eszembe jutott, hogy ő egy bűnöző, ez alkalommal be bizonyosult, hogy nem sikerültek a terveim.
-Beakarom hozni a lemaradásom.
-Én viszont nem kérek belőled, köszönöm - dobott egy darabot a szájába.
-A magam embere vagyok, nem igazán követem, hogy az emberek mit mondanak azzal kapcsolatban, hogy mit tegyek, úgy sem fogom azt tenni. Ez alól te se vagy kivétel - szavaltam el magabiztosan az álláspontomat. Nem arról van szó, hogy vissza akarom szerezni, mert abban én sem vagyok biztos, hogy a régi helyzetet újra fel kellene állítani közöttünk. Azt szeretném, hogy megint olyan önfeledten legyünk együtt, nehézségek nélkül - bár ezek elől nem tudunk kitérni - , mint kábé egy évvel ezelőtt.
-Nem érdekel mit csinálsz - jelentette ki fél vállról, nem törődöm stílusban. Ha ilyen formában óhajt beszélni, s viselkedni ám legyen.
-Elhiheted, hogy ez fordítva is igaz - kacsintottam rá, de ezután leesett, hogy fölöslegesen csinálom ezeket a "gesztusokat", mert ő semmit sem érzékel belőlük.
-Te sem hittél nekem, mikor be voltam zárva. Nekem miért kéne hinnem? - szavai lyukat égettek bőrömön, kezdett kínossá válni a helyzet minden egyes igazság, s felemlegetett rossz tett emléke után, amikben főszerepet játszottam.
-Tegyük félre a múltat, folytassuk a jelent - javasoltam.
-Te félre teheted, plusz elfelejtheted, de nekem nem könnyű.
-Oké, világos. De ne játszunk depressziós kurvákat, ők túl lehangolók.
-Mit akarsz? - vont kérdőre, tulajdonképpen én sem értettem hova akarok kilyukadni.
-Menjünk el este valami jó szórakozó helyre - vetettem fel az ötletet. Kikapott egy rágót a zsebéből, szájába dobta, majd várakozón nézett rám felém fordulva. -Mi van?
-Várom, hogy leessen..
-Micsoda? - néztem ezúttal én értetlenül rá. Csend telepedett ránk, ő rám várt, én rá, hogy még is mire gondolt. Bosszankodva sóhajtott egyet, lekapta magáról a napszemüveget, és akkor leesett.
-Ne haragudj, elfelejtettem - válaszoltam szégyenemben.
-Vettem észre - mutatott egy keserű mosolyt, gyorsan vissza tette a szemüvegét, ezzel eltakarva mindig ragyogó zöld szemeit, amik most vörösen pislákoltak. -Niall egyszer sem felejtette el. Ő az, aki igazán törődik velem, akit tényleg érdeklek. Te meg csak kínlódsz itt, ahelyett, hogy eltűnnél végre! - mondta idegesen, rám se nézett, csak azt a kibaszott rágót pattogtatta. Kezdett elfogyni a végtelennek hitt türelmem.
-Niall, Niall, Niall! - csaptam mérgesen a térdeimre. - Vágom, hogy ő a bátyád, de kezdesz idegesíteni, amiért le alacsonyítasz!
-Örülök neki - ez volt az utolsó mondat a hosszas csönd előtt. Egyikünk se szólt egy árva szót sem, mint két hisztis kölyök ültünk mozdulatlanul a tévére meredve. Csak a tévé zaja és Brittany rágó puffogásának hangja áradt be a halló járatomba. Őszintén szólva nem tudom miért nem léptem még le. Úgy tűnik az időmet vesztegetem azzal, hogy itt vagyok hasztalanul, azonban valami még sem engedett el, mintha oda lettem volna kötözve.
-A francba már! Rá ragadt az arcomra ez a rohadék - csattant fel hirtelen, bosszankodva a szőkeség, legalább nem én vagyok az egyedüli, akit szid a nap folyamán. Erősen koncentrált, hogy letudja szedni a rágó darabokat az arcáról, de nem igazán tűnt sikeresnek.
-Aj, majd én segítek - csúsztam közelebb hozzá, miután meguntam nézni a kínlódását.
-Nem kell a segítséged - puffogta, de nem vettem figyelembe.
-Nem úgy tűnik akárhányszor ezt mondod. Na, ne mozogj már - szóltam rá a röhögés határán állva, irtó röhejes fejet vágott az arcára ragadt rágóval, amit elkezdtem leszedegetni róla.
-Várj, itt is maradt még - nyúltam újra arcához, ugyanabban a pillanatban, amikor ő is.
-Hol? Itt? - kérdezte, keze rásiklott az én jobbomra, ami az arcán pihent.
-Aha - nyögtem, megsemmisülve bámultam arcának minden egyes szegletét. Eszembe jutottak a vele együtt töltött vad emlékek, amik felébresztették a bennem nyugvó állatot.
-Na, leszedted már? - türelmetlenkedve pattogott a kanapén. Kezem lesiklott combjára, hogy leállítsam buzgóságát, mire rögtön megdermedt, s a szavak hirtelenjében elfogytak.
Keresnem kellett valami ürügyet, hogy újra hozzá érhessek arcához - Még itt.. - nagyot nyeltem, ahogy ujjam közeledett alsó ajkához. -..van egy kicsi - nyögtem elfúló hangon. Abban a pillanatban, hogy megéreztem meleg leheletét ajkamon, s szédítő parfümjének illatát bekúszni az orromba, elvesztettem az eszem. Arra vártam, hogy ő tegye meg az első lépéseket, a férfiúi önérzetem nem engedett előrébb lépni, inkább hátráltatott. Félre löktem az engem vissza húzó erőket, kezem dereka felé közeledett, de a forró pillanat azonnal megszakadt. Vagyis ő maga szakította meg.
-Harry - lihegte. Farkas szemet néztem ajkaival.
-Ha?
-Mit csinálsz? - kérdezte halkan.
-Rossz embertől kérdezed - motyogtam kábultan.
-Úgy értem, bele tenyereltél a sajt kockákba.
-Csókolj meg.
-Mi van? - szökött fel a hangja pár oktávval, ami teljesen felébresztett.
-He?
-Én is ezt kérdezem! Mit mondtál?
-Izééé.. Azt, hogy.. - zavartan ráztam kába fejem, az elhangzott szavaim döbbent hatása alá kerültem. - .. lódulj meg - mi a franc van? Ennél hülyébb csodálom, ha még lehetek.
-Kedvességed határtalan, Styles.
-Köszönöm, kedves tőled - bólogattam, felismertem a vele született szarkazmusát.
-Szívesen, máskor is - igazította meg magán fekete, logós rövid ujjú pólóját.
-Rászolgáltál.
-Kössz.
-Nincs mit.
-Befejezted? - vonta fel értetlenkedve a szemöldökét Brittany.
-Még csak most kezdtem el - mondtam mély hangon, amitől még rejtelmesebbnek hangzott. Felálltam a helyemről, indulás előtt még oda hajoltam Brittany arcához, a hirtelen jött - nem várt mozdulattól teste megremegett, pillanatnyi borzongás szánkózott végig rajta. Fülébe suttogtam mielőtt távoztam volna, búcsúzásképp a szám tovább elidőzött arcán. - Holnap találkozunk.